Meniscus műtét hybrid megoldással

Avagy miért van szükség az egészségügyi hybridre, ha fenntartható módon szeretnéd élni az életed

Kevés használható információt olvastam a meniscus szakadás miatti arthroszkópos műtét páciens oldali tapasztalatairól, ugyanis tele a net az orvosok, klinikák műtéti leírásaival, amely inkább diszkrepanciát keltett bennem a műtét előtt. Egyetlen biztos pontom volt - nevezetesen az operáló orvosom szakmai felkészültége, de bevallom, mégis indokolatlan aggódás és szorongás kerített hatalmába a műtét kapcsán, amely kifejezetten az állami egészségüggyel való találkozásomnak szólt. És nagyjából még mindig az MR vizsgálatra várnék, ha nem lett volna privát egészségbiztosításom. Alábbiakban kendőzetlenül, részletesen leírom a sztorit azok számára, akik most azt gondolják, hogy soha nem lehetnek betegek, soha nem sérülhetnek meg, és, ha mégis, akkor majd az állami ellátás megoldja.

(Leírásomban szándékosan nem nevezem meg a kórházat, orvost - csupán a magyar valóságképet szeretném megmutatni)

A meniscus szakadása és annak arthroszkópos műtéti kezelése egy egyszerű rutin műtét, több tucat magánklinika és ortopéd orvos honlapján el lehet olvasni magát a műtéti eljárást, és a rehabilitációt, ami szintén nagyon fontos. De hát a folyamat addig sem egyszerű, mire eljutsz a meniscus szakadás diagnózisának felállításához. Ott kezdődik, hogy fáj a térded - hetek, hónapok óta mondjuk - és elmennél egy ortopéd orvoshoz. Az állami ellátásban már ez sem egyszerű, mert erre is heteket vársz. Nekem óriási szerencsém volt, hiszen egy kedves barátom maga az ortopéd orvosom. A vizsgálat során azonnal levette, hogy ez bizony meniscus szakadás lehet, de meg kéne nézni MR-rel. Normál esetben ez 2-3 hónapos várakozási idő, vagy belenyúlsz a zsebedbe (40 ezer felett), mert annyit már nem akarsz még fájós térddel eltölteni, így én ezt a privát egészségbiztosításomnak köszönhetően 5 napon belül letudtam. Ámen. Ezután az orvosom szinte azonnal jelezte, hogy akkor ezt arthroszkóppal meg kellene műteni, menjek be a rendelésre, és elindítjuk a kórházi folyamatot. Ez a folyamat kórházanként változó lehet, de nagyjából 6-12 hónap alatt sorra lehet kerülni.

Itt jön be újra a hybrid megoldás. Sokan úgy csinálják, hogy az ortopéd szakorvosi vizsgálatra elmennek az ortopéd orvos privát rendelésére (25-45 ezer között), és utána az orvos bevisz a kórházába, vagy állami egészségközpontjába, és akkor viszonylag rövidebb idő alatt (1-2 hónapon belül), államilag finanszírozott műtéthez jutsz - persze utána az orvosnak lehet még fizetni privátban, számlára (nem hálapénz! - erre figyelnek) valami kezelési költséget, de a műtéted legalább ingyen volt. Mehetsz privát klinikára műtétre, ez a műtét jelenleg 400-600 ezer forint között van - viszont a privát egészségbiztosításod részben vagy egészben fedezheti. Tehát első opcióként viszonylag rövid idő alatt ez hybridben megoldható.

Nekem óriási szerencsém és támaszom volt az orvosi kapcsolatom, de mivel emiatt az állami kórházi szolgáltatásokat kellett élveznem - annak ellenére, hogy az egészségbiztosításom fedezte volna a műtétet egy privát klinikán - ezért már az előzetes kórházi felvétel során kicsúszott a talaj a lábam alól. Viszonylag hamar sikerült szerezni egy műtéti lemondás miatt ad-hoc műtéti időpontot. (Nyilván ezt hívják protekciónak). Innentől azonban jött a feketeleves. A műtéti előzetes felvételi eljárás egy héttel korábban történt, de mondták, hogy vigyek magammal friss EKG-t. Ezt néhány napon belül csak privát szolgáltatótól tudtam megoldani, mert az állami kórház, rendelőintézet és a körzeti orvosom ebben ilyen rövid idő alatt nem tudott segíteni. Időpontra menten a felvételre éhgyomorra, de 1 óra 15 percet csak arra vártam, hogy megkapjam a papírt, amivel elindíthatjuk a vizsgálatokat. Labor - kb. százan voltak előttem, röntgen. Itt a leleményességemnek köszönhetően egy fiatalemberrel kooperálva egyszerre mindkét helyre húztunk sorszámot, így párhuzamosan jó 2 óra alatt abszolváltuk a feladatot. Ekkor már azt hittem, innentől csak egy lépés, és az éhségtől kóvályogva mentem az egynapos sebészeti központba betegfelvételre. Itt már 6-8 ember összegyűlt, és a diszkréció teljes mellőzésével kérdezték ki a társaságot a korábbi műtéteikről, betegségeikről stb. A végére szűkült a kör és az utolsó aznapi menetként egy úriemberrel közösen tájékoztattak a műtét napjáról és menetéről.

Ez már maga olyan sokkos élmény volt, hogy a műtét előtti napon már gyomoridegem volt, és ekkor jutottam el oda, hogy bevegyem életem nagyjából első Xanax-át (nagyon jó a cucc egyébként). A műtét napjára bevetettem mindent a saját nyugtatásomra (igaz, nyugtatót nem vettem be, mert az eligazító papíron az volt, hogy nem ehetsz, nem ihatsz, gyógyszert sem vehetsz be), a fülembe fülhallgatón a nyugtató mantra zene szólt, de amikor megláttam a kb. 15-20 embert az aznapi egynapos műtétekre várva, összeomoltam. Az egyébként alacsony vérnyomásom 200-ra ment fel, és pánikrohamot kaptam. Ez az egészen fura és leírhatatlan érzés, nálam úgy csapódott le, hogy némán magamba zuhantam, és nem tudtam normálisan kommunikálni, miközben semmi másra nem vágytam, hogy egy lefekhessek egy ágyra és megnyugodjak. Erre azért kellett várni úgy 1,5 órát a váróteremben, ahol közben szabadult fel szék és legalább le tudtam ülni.

Az állapotom normalizálódott miután kaptam egy ágyat, és adtak valami gyógyszert (nem tudni, hogy nyugtatót, vagy vérnyomáscsökkentőt, de valamit adtak). Viszont jó hírként megtudtam, hogy nemsokára műtenek, úgyhogy vetkőzzek le és vegyem fel a papírfelsőt. Baromi hideg volt a szobában, úgyhogy csak akkor kezdtem bele a folyamatba, amikor a műtős fiú már ki akart tolni. A műtőbe vezető úton nem mertem kinyitni sem a szemem, és a műtét előttről annyira emlékszem, hogy az aneszteziológus megkérdezi, hogy haragszom-e rá. Ez vicces, bár nem tudom, így kell-e kezelni egy pánikrohamos pácienst. A műtét egy csoda volt - ebben az egyben nem volt kétségem, hogy az orvosom ezt fantasztikusan megcsinálja, igaz műtéti emlékem az orvosomról nincs, nem is láttam a műtét előtt.

A szobában ébredtem, rendkívül jó állapotban, nagyon jó volt a közérzetem - leszámítva azt, hogy baromi hideg volt a szobában, ott voltam egy szál lepedőben és nagyon kellett WC-re mennem. Senki nem volt, akitől legalább azt megkérdezhettem volna, hogy lábra állhatok-e. Az infúziós állvány a bal oldalamon az ágy és a fal közé beszorítva, esély nem volt onnan kigurítani. De a szükség nagy úr: leemeltem az állványról az infúziós flakont, kezembe vettem kb. 20 perccel a műtét után kibűvészkedtem magam a mosdóba - ezzel csak azt szerettem volna leírni, hogy ápoló sehol, segítség sehol. A szobatársamat pedig épp elvitték műtétre. Nagyjából 14:30-kor pedig elhagyhattam a kórházat egy kísérővel, akinek az éjszakát is veled kell töltenie (ez feltétel - tehát magányosan élők egy napot bent töltenek a kórházban, de ételről italról saját maguknak kell gondoskodni, ezt előtte megmondták).

Innentől kezdve viszont csupa pozitív dologról tudok beszámolni. A műtét csodásan sikerülhetett, mert azonnal tudtam használni a lábamat, és tulajdonképpen csak az első nap volt neccesebb, amikor bot segítségével jártam. Napról-napra jobb volt a lábam, és otthon már el is kezdtem a mozgatást, gyógytornáztatást - bár erről addig még fogalmam sem volt, soha nem találkoztam gyógytornásszal.

Az első sík terepi sétám a 3. napon volt. Óriási eredménynek tartottam, hogy műtét utáni 5. napon felsétáltam a Kecske-hegyre, azaz kirándultam. Lassan és óvatosan, de a térd feszülésen kívül nem volt már fájdalom, eltűnt az a térdfájás, ami a műtét előtt szinte állandó volt. Műtét után pontosan egy héttel mentem le először az edzőterembe, még a varratokkal és a trombózist megelőzendő fáslival, és lazán elkezdtem a biciklizést. Utána felső testre már edzettem, de a lábamat kímélő pozícióban tartottam. A varratokat a 12. napon szedték ki, és azonnal utána el is mentem az első hivatalos gyógytornára, ahol a gyógytornász szerint meglepően jó állapotban volt a térdem, és csak azért nem kezdte el a súlyzós terhelést, mert előtte pár órával volt a varratszedés. Erre még jobban belelkesedtem és a műtét után épp 2 héttel elkezdtem az edzést, igaz light-os formában, de némi biciklizős bemelegítés után bementem a funkcionális köredzés típusú csoportos órára, amit 1-2 gyakorlat kívételével végigcsináltam. Azóta is már rendszeresen edzem, fokozatosan emelve a terhelést, és csak olyan gyakorlatot végezve, ami nem fájdalmas. A második hivatalos gyógytornámat ugyan pont lemondta a gyógytornász COVID gyanú miatt, de hát az élet nem áll meg, és a sport fontos. A legfontosabb része a rehabilitációnak.

A rehabilitációs folyamatot azért írtam le ilyen részletességgel, mert a különböző oldalakon azért 3-5 hetet írnak a sport elkezdéséig, de mivel nekem az orvosom semmilyen korlátozást nem mondott varratszedéskor - nyilván, mivel ismer engem, ezért pontosan tudja, hogy fokozatosan és óvatosan megyek bele a terhelésbe - így folytathatom a sportos életet korlátozás nélkül. Talán ez a legfontosabb, ami a mentális gyógyulásomhoz hozzájárul, de az ellenkezője is igaz: az ettől való félelem, hogy esetleg hónapokig nem sportolhatok - húzott le a műtét előtt, és okozhatta a pánikot. Minden a fejünkben dől el. És ha már csak egyvalakinek sikerül segíteni ezzel a meniscus műtét előtt, akkor már megérte leírni.

És ha csak egy valakinek sikerül felnyitni a szemét arra, hogy a magyar egészségügy jelenleg csak hybrid megoldásban működik, akkor volt értelme leírni ezt az emléket. De ezekkel a tapasztalatokkal már nyugodtabban nekimennék egy következő műtétnek - ha a másik térdemben is elfáradna a meniscus - bár a futást ezennel kiiktattam, helyette olyan sok más csodálatos sportolási lehetőség létezik.